A diszlexia egy neurobiológiai eredetű tanulási zavar, amely elsősorban az olvasás elsajátítását és feldolgozását érinti. Fontos hangsúlyozni, hogy nem intelligenciahiányról, lustaságról vagy figyelmetlenségről van szó. A diszlexiás személyek gyakran átlagos vagy akár átlag feletti intelligenciával rendelkeznek, mégis nehezebben tudják összekapcsolni a betűket a hangokkal, lassabban olvasnak, és gyakoribbak az elírások. A diszlexia tehát nem akarat kérdése, hanem az agy információfeldolgozásának sajátos módja.
Sokan úgy vélik, hogy a diszlexiások „fordítva látják a betűket”, például a b helyett d-et írnak, de ez csak az egyik tünet lehet, és nem mindenkinél jelentkezik. Más tévhit, hogy a diszlexia kinőhető – valójában egész életen át tartó állapot, de megfelelő módszerekkel jelentősen fejleszthető és jól kompenzálható. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez ritka jelenség, pedig a lakosság 5–10%-át is érintheti, csak nem minden esetet ismernek fel időben.
A valóság az, hogy sok híres tudós, művész és vállalkozó is diszlexiás volt, akik megtanultak alkalmazkodni saját gondolkodási stílusukhoz. Gyakran erősebb a kreativitásuk, vizuális gondolkodásuk vagy problémamegoldó képességük. A sikerhez azonban korai felismerés és szakértői segítség szükséges. Az egyénre szabott fejlesztés, a türelmes tanári hozzáállás és az önbizalom erősítése kulcsfontosságú.
A társadalom feladata, hogy ne megbélyegezze a diszlexiásokat, hanem megértse és támogassa őket. Ha elfogadjuk, hogy mindenki másképp tanul, akkor a diszlexia nem akadály, hanem egy különleges látásmód része lehet.